Átszállás

“Hát igen, azt meg kell hagyni, hogy a koppenhágai reptér nem a legrosszabb hely a világon, ha már egyszer meg kell nyúzni elevenen valahol az időt”

Fogalmam sincs, milyen évet írunk. Egyszer végre. De valahol a 2015 és 2017 közti szűk sávban járhatunk, pár évvel azután, hogy elhagytam annak a háznak a konyháját, ahol egykori szállásadóm, Mark Wilcox szájából elhangzanak ezek a szavak, mert hát úgy évente egyszer azért visszatértem az ősbűn helyszínére. A már papíron is végtelenül unalmasnak tűnő, ingerszegény svéd kisváros, ami úgy változtatta meg az életem, ahogy előtte álmaimban sem gondoltam, bár hogy is tudhatnám miről szóltak az álmaim akkor, amikor örültem, ha egyáltalán alszom egy keveset. Persze nagypofájúan tartom, hogy jobb emlékezni még a legnehezebb álmokra is, de most azt hiszem tudnék pert nyerni magammal szemben.

A számtalan nagy igazsága közül, amikre viszont tűpontosan emlékszem, mert azzal aztán lehet persze vitatkozni, hogy a 89-esek tényleg korszakos generáció-e, hát elég csak az abban az időben velünk lakó lengyel srácra, Hubertre, rám és persze saját fiára, Niklasra nézni, hogy micsoda tűz van bennünk, de hát ez mégiscsak egy adottság, nem teljesítmény, azzal viszont már tényleg kevesen vitatkozhatnak, hogy kategóriájában a világ legboldogabbjának címére is pályázható hűtőjében, amiben mintha minden nyitásnál egy véletlengenerátor kavarná össze a beltartalmat, szóval mikor megkérdezem, hogy Wilcox, bocs, Dr. Wilcox, hiszen hiába nem volt hivatalosan doktora egy tudományágnak sem, nekünk mégiscsak az volt, vagyis az még ma is, szóval Dr. Wilcox, áruld már el, hogy mégis mi az a három dolog, ami sosem hiányozhatna innen, még ha a többi ezer folyamatosan is változik?

- Na nézzük csak, a tojás természetesen nem kérdés, vaj, annak is lennie kell, sajt nélkül pedig mit ér az élet, nem, Tibor?

- De, ugyanebben a sorrendben.

- Ó, és persze a majonéz, majonéznek mindig lennie kell a hűtőben, tudom, hogy ez már négy, de egyszerűen már a tudattól is kiver a jeges pánik, ha nem vagyok benne biztos, hogy van otthon majonéz a hűtőben és akkor azonnal el kell ugranom a boltba, nincs mese.

- Szóval akkor 3+1, ebben azt hiszem így ki is egyezhetünk, meg a tojást és a vajat amúgy sem kell feltétlenül a hűtőben tartani, de ez…

Ahogy abban is, hogy a koppenhágai reptér tényleg nem a legrosszabb hely, ha már egyszer meg kell nyúznunk elevenen valahol az időt. Mintha az ellenkezőjét gondolnám, úgy folytatja a bizonygatást, hogy mert hát remek pizzát lehet enni, aztán ott vannak azok a jó hamburgeres helyek, az omlettet meg a rántottát mondjuk itt is kiszárítják, de hát azt minden reptéren kiszárítják, még ha csak a reptereken szárítanák ki, és ha már itt tartunk Dr. Wilcox, omlett vagy rántotta, az egész emberiséget megosztó nagy kérdés, például pár évre innen 2019 márciusában a Brewers Beer Bar Magasinsgatanban majd szinte veszekedésig fajul a vita négyünk közt olyan emberekkel, akiket most még nem is ismerek és akik közt lesz, aki már nem él mire ezt leírom, úgyhogy talán ezt mégis majd máskor. Na de az egész valahogy nélkülözi a repterek fojtogató légkörét, meg az átlagnál jobb üzletek, mi is van azzal a ruhabolttal, amiben kávézni és reggelizni is lehet, aztán persze végre mióta a Mikkeller oda is betette a lábát, hát lehet őket szeretni vagy köpni, de már jó sör nélkül sem kell elhagynod a terminált, ha nem akarod, az egy elég jó dolog nem? És még ramen is van.

Kevés étel lehet pedig jobban antagonisztikus, vagy akár anakronisztikus, dobáljuk csak a jelzőket, de minimum tájidegen a repülés fogalmától, mint a ramen, ami jó esetben tovább fő, mint az átutazók átlagos repülőútja. Egy tányér levesben több idő sűrűsödik, mint amit ép ésszel aznap fel tudunk vagy fel akarunk vagy inkább fel merünk fogni.

Jó öt éve kering bennem, hogy egyszer majd talán írok egy posztot, milyen jó címe lenne, a repterek magánya, talán egyszer tényleg - de ahhoz azért még szükség lesz pár magányos órára a földnek ezeknek a tereken és időn is kívül eső demilitarizált szürkezónáin, ahol egyszerre tud jelen lenni valami nagyívű szabadság és megnyugvás, csak hogy a következő pillanatban átfusson az agyadon, hogy mi van, ha mégis lekésheted az amúgy csak 45 perc múlva induló gépet, ha nem állsz be most azonnal a karámba terelő sávba.

Egy időben kifejezetten abba a táborba tartoztam, akik büszkén mondják, még talán fel is vágnak vele, hogy szeretnek repülni. Szeretik még a reptereket is. Én őszintén szerettem ott lenni. A senki földjén, ahol nincs felelősség, teljesen mindegy, mennyi időre, de mégiscsak bezártál egy ajtót ott mögötted és már tudod, hogy igenis ki fogsz nyitni egy újat valahol, de most, ebben a két snitt közt megrekedt kimerevített pillanatban nincsenek itt a gondjaid, nincs itt semmilyen felelősség, csak abban kell megfelelő döntést hoznod, hogy melyik túlárazott menünek, kávénak vagy sörnek engedsz, hadd vágjanak csak át, de lehetőleg csak épp annyira, hogy még jól érezd magad.

Aztán jött egy páréves sáv, amikor egyszerűen viszkettem az egésztől. Köze lehetett ehhez egy közel hétórás éjszakai dekkolásnak London Southend lezárt repterének vasútállomásán egy padon ülve és a cipőfűzőmet százszor is átfűzve, csak hogy ne aludjak el, mert akkor talán a másik gyanús forma nem próbál meg kizsebelni - csak most fut át a fejemen, hogy ő mit gondolhatott a cipőfűzős mutaványomról ami közben néha az Útonnal frissítettem fel magam-, egy karácsony első napján a pokolian zsúfolt Schiphol démoni karácsonyfájának Budapest és Aberdeen közt, mintha nem lett volna ez önmagában is elég büntetés, vagy az a szintén hét óra Frankfurton, Tallinn és Aberdeen közé beékelve, aminek termináljai hiába tűntek akkor végtelennek, mégis vagy háromszor sétáltam át oda-vissza, mielőtt végre összeestem valahogy egy padon.

Szinte mindegy is, hogy van-e köztes állomás. Átszállás már maga az induló és fogadó reptér is, a reptér maga egy átszállás, a két szó nem választható el egymástól és önmagában pláne nem értelmezhető, és talán az utas és ladikos is mi vagyunk egyszerre. A filmzenét meg mintha kötelezően Tom Waits írná, most is, még akkor is, ha azt a bizonyos számot ebbe az írásba most nem fogjuk belinkelni. Persze hogy nem. Szörnyetegek azért nem vagyunk.

Mostanában mintha megint változna bennem valami. Próbálom azért az itt eltöltött időt minimalizálni, ha már a szerencsejáték úgy alapvetően nem köt le túlságosan, akkor legalább ebben legyen merész az ember, ha már eddig sikerült géplekésés nélkül lemenedzselni az életet, vajon mi az a még egészséges ráhagyás, amit be lehet vállalni?

Szóval mind közül, ahol jártam, az biztos, hogy Koppenhága már elsőre biztosította dobogós helyét a szürkezónák versenyében, és az érzés a későbbi ismerkedéseink során sem változott meg szerencsére. Itt hallottam a mai napig az egyik legfurcsább sörös anekdotát az ismert, egymással rivalizáló dán sörfőző ikerpár gyerekkorából egykori iskolatársuk szájából, ide sétáltam ki 2017 májusában azon a hajnali órán a városból utolsó londoni heteim felé, és itt kapott el már elsőre is az a furcsa nyugalom, amit nehezen tudok megmagyarázni, talán mert ismeretlen érzés volt számomra, mármint nem a furcsaság, hanem a nyugalom, de egyre inkább megbarátkozom vele, hogy nem olyan rossz ez, hogy találkoztunk.

És ide nem próbáltam meg egyszer sem minimalizálni az itt eltöltött vagy inkább letöltendő időt, meg a lehető leggyorsabban elhagyni a helyet, hiszen miért ne ihatnék egy nem olyan rossz sört landolás után egyből, nem?

Ismerősek a hangok, az ízek, az illatok, a színek, ismerős minden, mégsem ismerem fel, mintha nem lenne ugyanaz. Ismerősek az emberek, sorstársak, lidércek, sebtapaszok, átutazó kósza lelkek szívem pusztaságán, mintha kőből volna, legalább a szívem kőből volna, melyet gyémántsivataggá csiszolt az idő, nem időzünk sokat, eszembe jut az a dal és dobhártyámba gravírozott sorai, csak magányukban ragyogó ionokként, molekulákat sosem alkotva keringünk, mit keringünk, egyenesen keringőzünk a Tejúton,

right on the Milky Way,
bright as Betelgeuse,
we’re just lonely ions,
never forming molecules

angolul legalább a ritmusa dobog,

még visszanéztünk,
kék darazsak szálltak ott,
tüzesedett porban
jöttünk, mint az állatok.

Állandónak tűnik, de mindjárt szilánkokra törik, pedig az idő cseppfolyós errefelé is, ez a pult csak ebben a pillanatban létezik, nem maradhatsz itt, bármilyen kényelmes, ez a csapos még csak annyira sem kíváncsi a sztoridra, mintha egy térben és időben is állandó helyen lennél egy másik pultnál, mondjuk a brnói piactérre bukott angyalként boruló üres csarnok egyetlen, magát jelzőfénynek álmodó kocsmájában, illúzió csupán, hogy ez az idill örökké tart, hát ha valóban ilyen szép a purgatórium, mégis ki a franc akarná elhagyni? Nem mindegy, hogy van-e utána feloldozás és örök élet, ha most itt ennyire ismerős és ennyire kényelmes?

- Uram, ideje indulni.

- De hát még egy sört szeretnék inni, olyan jól esik.

- Uram, tudja, hogy nem lehet.

- Mi lenne, ha csak egy pohárral, esetleg egy pikoló…

- Uram, mások is várnak a sorukra és indul a gépe.

Igen, a gépem. Meg az alkudozás, mintha az nem eleve a vesztett helyzet beismerése lenne, majd egy pikolóval, mi? De vissza a gépemhez. Amire fel fogok szállni, akkor is ha elvileg nem akarok. Vagy akarok, de nem szeretnék. Vagy szeretnék, de félek. Hogy is van, a valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne. Akkor mi a szerelem. Ha érzem, akkor hiszek benne? Ha nem érzem, akkor nem is hiszek benne? Ha elmúlt, akkor sosem hittem benne? Ha nem múlt el, akkor még hiszek benne? A szerelem az, ami akkor sem múlik el, ha már nem akarok hinni benne- - - na most pont vagy kérdőjel?!

De egyszer mégis odaállok a karám elé és lehártyázom a maradékot is, ami az utolsókat nyüszítő időből még megmaradt. És ha igazán szerencsém van, ezt már abban a tudatban teszem, hogy legalább nem egy középső ülés vár mondjuk a leghátsó sorban a wc mellett.

Most Göteborg, számoljuk csak ki, 2021 decembere, igen, ez lesz, ülünk Nikolával a furgonjában, csak kipattanok egy félreeső részen, vagyis gondolom én, de jó fél órát még biztos ott dumálunk. Tudod Tibor, ha most mennie kellett, vagy ha most kellett mennie, valahol éreztem, hogy ezzel a melóval majd ez is jár, de hát nem zárhattam ketrecbe, olyan lehetőséget kapott, és jó is benne, ünnepelt sztár a szakmájában, Stockholm az teljesen más mint itt, neki most jöhet, ami nekem már rég, ami mindig is, a lányok már elég nagyok, majd megértik valahogy, de huszonpár év nem múlik el nyomtalanul. Tizennyolc éves korunk óta ismerjük egymást Lisával, együtt nőttünk fel, együtt történt az élet, a másikon keresztül ismertük meg magunkat is, most nem is tudom majd hogyan, de bármi is jön ezután - és itt már muszáj váltanom:

- I shouldn’t settle for less than magic.

- I shouldn’t sell it… I shouldn’t sell it for less than magic, okay I think I got it, yeah that’s something in there Nik.

- Sell it?! Settle. I shouldn’t settle for less than magic.

- Alright then, of course, that’s the one. You know, writers would even pay for that.

Nem szabadna beérnem varázslatnál kevesebbel.

Azóta is ott cseng. És hát nézd meg, mondom neki ahogy nem is egészen egy év múlva a Dürerben csapolnak mellettem mindketten, hát nézd meg, végül nem is érted be kevesebbel. Ha úgy vesszük, máshogyan, de egyikünk sem.

Aztán egy gépen vagyok Stockholmban, ha már így feljött, 22 áprilisa, amikor valami nem stimmel, mintha nem lenne rendjén a világ, hiányzik valami, mintha a bőröm sem lenne a sajátom. Mire felgyulladnak a fények a fejemben már mondom is az utaskísérőnek, hogy hölgyem, szóval a kabátom, nézze, az egy nagyon fontos kabát, már hét és valójában majdnem nyolc éve, és már lyukas és rongyos, tudja, hogy hány éve könyörög az édesanyám, hogy kisfiam, vegyél már egy újat, de azt hiszem otthagytam a kapunál. Uram, már zártuk a kaput, mi sem mehetünk vissza, lehetetlen. Lehetetlen. Még akkor is lehetetlen, amikor kijön a pilóta és közlöm vele is, hogy uram, ha valaki, ön biztos megérti milyen fontos egy kabát. Szóval pár telefon és egy gondolom nemcsak számomra végtelennek tűnő öt perc után már hozzák is utánam a gépre. Micsoda szülinapi ajándék, pedig ki sem játszom a kártyát, és még fogalmam sincs, hogy az igazi majd este vár.

Túl sok repteren szállt át velem, de kilenc év végül pont elég volt, hogy tavaly év végén nyugdíjba mehessen.

Nem tudom, hogy ezt csak én nem vettem eddig észre, vagy tényleg nem volt ott, vagy csak én akartam túl gyorsan megérkezni landolás után, de most, mintha először érezném igazán, hogy még fogva tart az idő, még fog valahogy a tér, még rám nehezednek a rétegek, csendben fészkel vállamra, úgy sír tele könnyeivel ez a szépséges szörnyeteg, még halkan zsong fejemben a kakofónia, pedig ismerős minden, és azt érzem tiszta és józan a fejem, és furcsa kimondani, de jól vagyok, és stabil vagyok, hogy ment ami ment és maradt, ami maradt, nem változhat minden, és akkor ez van, hát ezzel kell kezdeni valamit, de legalább ez én vagyok, és jöjjön akkor, ami ezután, pedig talán ez is csak egy új fejezet egy másik átszállás előtt, csak még nem érkeztem meg. Pedig elvileg akarok, és szeretnék, és most nem hiszem, hogy félek.

Egyszer persze ki is kell majd filézni az időt, de úgy látszik, most még várnia kell annak a néhány szónak, pedig nincsenek sokan, amikből néha egy is pont elég lenne, amikből máskor egy is túl sok lehet. És egyszer be kellene fejezni ezt is itt, hogy később folytatni lehessen.

Kinyitom a hűtőt, ideje reggelizni. A hideg műtői fényben persze egyből megértem: eleve hibás volt a kérdés, pont a formán vitatkozni, mikor az inkább körülmény- és hangulatfüggő, nem mintha nem lenne fontos, de akkor is; az alapanyag mélyen legbelül nem kérdés.

Omlett és rántotta. Pont.

2024. mondjuk azt, hogy április 1., bolondok és húsvét hétfő napja
Koppenhága-Budapest

---

Átkelés

- Gyere, elindulunk lassan, nincs mitől félned. Velem átkelhetsz a hídon. Én fogom a kezed.

2019.10.17.
Budapest